Marie Tharp Az óceánok aljzatának megvilágítója A történelemben vannak olyan időszakok, amikor egyes emberek a látszólag vadnak tűnő ötleteikkel minden bevett normát felrúgnak, és a világ újfajta látásmódját és megértését kínálják nekünk. Marie Tharp szembeszállt az előítéletekkel és a lenézéssel, annak érdekében, hogy a bolygónk 70%-át borító óceánok vize alatt rejtve maradt titkokat felszínre hozhassa. Marie 1920-ban született Michiganben (USA), egy olyan családban, amelyet áthatott a tudomány és az irodalom szeretete. Irodalommal akart foglalkozni, de az csak férfiaknak volt szabad akkoriban; ehelyett angolból és zenéből diplomázott. Tisztában volt azzal, hogy nőként mit tartogat számára a jövő: tanár, titkárnő vagy ápolónő válhat belőle. Az első lehetőséget választotta. 1943-ban azonban, amikor az USA a Pearl Harbor elleni támadás után belevetette magát a második világháborúba, új szakmai területeken nyíltak meg az ajtók a nők előtt. Marie beiratkozott a kőolajgeológiai mesterképzésre, és néhány évig az iparágban dolgozott az első kőolajgeológus lányok egyikeként. 1948-ban otthagyta kőolajipari állását, és New Yorkban kapott egy új esélyt. Annak ellenére, hogy geológus és matematikus mesterdiplomával rendelkezett, csak egy fogalmazói állásra pályázhatott a Columbia Egyetemen. A hidegháború éveiben az Egyesült Államok kormánya nagy összegeket fordított az óceánok kutatásának finanszírozására, Marie Bruce Heezen geológus társaságában elsüllyedt katonai repülőgépek felkutatására specializálták magukat. Később 25 évig tartó együttműködésük folyamán az Atlanti-óceán északi részének fenekét kezdték feltérképezni. Bruce a hajó fedélzetén dolgozva gyűjtötte be az adatokat, Marie pedig a szárazföldön értelmezte azokat, mert a nőknek tilos volt a fedélzeten tartózkodniuk. 1953-ban, miközben a Közép-atlanti hátság térképét vázolta fel, felfedezett egy repedést (hasadékot), amelynek számításai szerint hatalmasnak kellett volna lennie. Annak tudatában, hogy ez a felfedezés forradalmi, lehet, többször is ellenőrizte eredményeit. Kollégája, Bruce kezdetben “lányos beszédnek” minősítette megállapításait; egy évig tartó hosszas vita és újabb bizonyítékok bemutatása után elismerte, hogy a “lánynak” igaza van. A felfedezés jelentős volt, mivel elvetette a táguló Föld hipotézisét, és hitelessé tett egy addig elhanyagolt elméletet: a kontinensvándorlást. Az Atlanti-óceán északi részének térképét később kiegészítették a Dél-atlanti-, az Indiai- és az Antarktiszi-óceán térképével, végül pedig az egész óceánfenék térképével (1977-ben). Az óceánok soha többé nem lesznek egységes, monoton kék foltok a világtérképeken. Az ő térképei teljesen megváltoztatták a geológiai gondolkodást, és megalapozták a lemeztektonika elméletét. Habár közreműködését a tudományos eredményekben elhallgatták, és a tudományos közösség egészen az 1990-es évekig nem ismerte el eredményeit, ennek ellenére Marie soha nem adta át magát a csüggedésnek vagy a sértődöttségnek, mert izgalmas kihívás állt előtte: “…egy üres vászon, amelyet rendkívüli lehetőségekkel kell megtöltenie, egy lenyűgöző kirakós játék, amelyet össze kell raknia. Ez egyszer az életben - egyszer a világtörténelemben - adódó lehetőség volt bárki számára, de különösen egy nő számára a 1940-es években.” És ő tudta, hogyan használja ki ezt a lehetőséget a fejlődésre. “A térképek készítésével voltam elfoglalva, hagytam őket érvelni. Igaz a régi közhely: egy kép többet ér ezer szónál.” 28
RkJQdWJsaXNoZXIy MTcxMDUyNQ==