Inge Lehmann A nő, aki megfejtette a Föld szívének titkát A modern szeizmográf 1880-as feltalálása után a korábbi elméletek, melyek a Föld belsejére vonatkoztak kártyavárként dőltek össze. Ugyanebben az évtizedben, amikor még ellenséges hangulat uralkodott a tudományokban a nőkkel szemben megszületett egy tudósnő, aki később az egyik legnagyobb nyitott kérdést válaszolta meg: a Föld magjának a felépítését. 1888-ban egy előkelő család tagjaként látta meg a napvilágot Inge Lehmann. A kislány egy egyenlőségre törekvő környezetben, haladó gondolkodású vegyes (fiú-lány) iskolában tanult. Ez a környezet, az akkori időkhöz képest furcsa módon, arra biztatta a lányt, hogy a benne rejlő tehetségét fejlessze és tanuljon, de nem tudta megakadályozni, hogy az elkövetkező években szembesüljön a valósággal. Matematikát tanult a koppenhágai és a cambridge-i egyetemen. A diploma megszerzése után egy biztosító társaságnál kezdett el dolgozni, mígnem 1925-ben megbízták az első szeizmológiai obszervatóriumok felállítására Dániában és Grönlandon. Ily módon a szeizmológiára szakosodott egy olyan országban, amely gyakorlatilag szeizmikus aktivitásoktól mentes volt, de – mint később megtudta – ideális helyen van a Föld geológiailag aktív és távoli területeinek, például a Csendes-óceán déli részén bekövetkezett földrengések rögzítésére. 1927-ben németországi, franciaországi, hollandiai és belgiumi kutatóközpontokban töltött időt, így kapcsolatba került az akkori legnagyobb szakértőkkel, például Beno Gutenberggel. Külföldi tartózkodásai után Ingét a Dán Királyi Geodéziai Intézet szeizmológiai osztályának első vezetőjévé nevezték ki. Feladata volt a berendezések karbantartása és javítása, a szeizmogramok értelmezése és az adatok közzététele. Gyakorlatilag egyedül dolgozott, amely páratlan tudást adott a Földön áthaladó szeizmikus hullámok mintázatairól. Bár nem az ő feladata volt a tudományos munka, de Inge érdeklődését felkeltette az a tény, hogy a P-hullámok nem úgy viselkedtek, ahogy a korábbi ismeretek szerint viselkedniük kellett volna a Föld belsejében. Gyanítani kezdte, hogy valami más bujkálhat a Föld folyékony magjában, miközben megfigyelte a magon áthaladó hullámok különböző elhajlási és sebességváltozási mintáit. 1929-ben egy nagy földrengés Új-Zélandon megadta neki a probléma kulcsát. Évekig tartó gondos elemzés után 1936-ban publikált egy tanulmányt, amelynek rövid címe (P’) volt, ami nem utalt áttörő tudományos forradalomra. Ebben Inge egy új szeizmikus határfelületet írt le a Föld szerkezetében, amely elválasztja a jól ismert folyékony külső magot egy ismeretlen szilárd belső magtól. E nagyszerű eredmény után Inge folytatta kutatásait, és a világ egyik vezető szakértőjévé vált a Föld köpenyével kapcsolatban. A nemzetközileg elismert kutató 1953-ban vonult nyugdíjba az obszervatórium vezető pozíciójából, és beutazta a világot, hogy segítsen, ahol szükség volt rá. Ő volt az első nő, aki megkapta a William Bowie-érmet, a geofizika legmagasabb kitüntetését: „az ismeretlen művészet mestere, akit számítógép soha nem helyettesíthet”; ez a szinte ezoterikus megfogalmazás azt a gondos elemzést és kezdetleges eszközöket tükrözte, amelyekkel Inge megválaszolta a digitális kor előtti nagy tudományos kérdéseket. 1993-ban, 104 évesen halt meg a szeizmikus aktivitásoktól mentes Dániában. „Soha nem vettem észre különbséget a fiúk és a lányok intellektusa között, és némi csalódást okozott, amikor rájöttem, hogy nem ez az általános hozzáállás.” 19
RkJQdWJsaXNoZXIy MTcxMDUyNQ==